|
Lingvistika:
VII. A budapesti ember
Csoportunk szavainak fő jellemvonása az, hogy a nagyváros nyomorát tükrözi. A nyomort és a velejáró könnyű megélhetési módokat. Ezért is kerülhettek nagy számban az éjszakai életre vonatkozó szavak ebbe a csoportba, hiszen az éjszakai élet sem egyéb, mint a nehéz megélhetési viszonyoknak egy könnyebb oldalról való enyhítése, az éjszakai link sem egyéb, mint nyomorgó kis csirkefogó, aki csak ebben az életben tud úgy-ahogy érvényesülni.
Ha az utca nyomorát nézzük, elénk tűnik a csikkszedő, csikkgyűjtő, csikk-kutató, aki pillanatfelvétel-lel veszi fel az elhullajtott cigarettavégeket. Itt szaladgál a hónaljkereskedő, aki hónaljüzlet-eket ajánl egy kapu alatt igyekezve elsózni azt az áruját, ami rendes üzletben feleáron kapható. Itt ténfereg a mandoletti, a digós, a régebben szerepelt nedgrassza, az éjjel szaladgáló kucséber, édességeket, haszontalanságokat eladni akaró kisember. Az utca lánya, mint sarkangyal jelenik meg. A komoly foglalkozásúakat sem kíméli a szavak, elnevezések kitalálója, és így az utca munkásai közül az utcaseprőt déligyümölcs-kereskedő-nek és citrompofozó-nak nevezi el, a sétatéri székek díjának pénzbeszedőjét buhvaldnéni-nek és az utcai illemhelyek tisztántartóit helyesnéni-nek.
A lóverseny is rányomja képét a főváros link-jeire. Kávéházakban ül és adja tippjeit a lómondó és a lapokba ír a lóember, kik valamennyien az emberek könnyelműségéből, játékszenvedélyéből élnek.
Külön fejezetben szólunk a budapesti csibészvilágról. Itt is inkább a nyomor az, ami szembetűnik, csak másodrendű velejáró a bűnözés. Legrégibb képviselője ennek az osztálynak a donaujéger, ki a Duna-parton halászott a vízhordta fatönkökre, és kihalászta a vízben úszó hullákat is, jutalmat remélve ezért a hatóságoktól. A nyomort jellemzi a lakásnélküli barlanglakó, aki a Gellért-hegy barlangjaiban húzta meg magát annak idején. A későbbi lakásnélküli csővári vagy csöves, mert ő megelégszik a beépítésre váró vízvezetékcsövek nyújtotta szállással. A végtelen nyomor szülötte a turullovas, aki még az életét is kockára teszi egy kis jövedelemért. És e nyomornak vámszedője, ugyancsak a pesti utca jellegzetes típusa a csaló, tolvaj róbertbácsi és konyhája.
A polgárokat nem veszi szájára a fattyúnyelv. Ilyenekkel csak elvétve, nagy ritkán találkozunk, akkor is a múltban kell kereskednünk. Óbudának polgáraira emlékezik gyűjtésünk, mikor braunhakszlerek-ről, gajszbürger-ekről, hergalaufener-ekről beszél. Pesti polgárra csak egy szóval találkoztunk: a stadtjágel-lel az 1780 körüli időkből.
1. Budapesti emberek
a nemzet bárója Kávéházi ingyenélő. [Ilyen tipikus alak volt a múlt század közepén Bizay, aki aláírása után - úgy volt olvasható, hogy B. Zay - kapta a báró titulust. Bizay volt a nemzet bárója - mert a nemzet tartotta el - és figurája után nyerte a többi ingyenélő ezt a nevet.]
csacsener Érdekből csodálkozó, aki meggyőződés nélkül dicsér, általában kávéházi figura, aki a pénzes ismerősök asztala körül legyeskedik.
csikkgyűjtő, csikk-kutató, csikkszedő Utcán eldobott szivarkavéget gyűjtő ember, aki ezek felhasználásával cigarettát tölt (és esetleg azt eladja).
Duna-partizán Budapesti Duna-parti korzón előforduló férfi, aki a sétáló nőket zaklatja.
éjszakai tanár A fővárosi éjjeli élet beavatottja.
eszpresszólovag Eszpresszókban lebzselő, léha férfi.
fiákeres Kétfogatú lovas bérkocsi kocsisa.
flaszterhős Utcán nőkkel szemben tolakodó ficsúr.
flaszterkomikus Ripacs.
flaszterkoptató Fővárosi csavargó, léha alak, munka nélküli ficsúr.
fogdmeg 1. Kocsmákban alkalmazott kidobó ember. 2. Boltokba becsalogató ember.
hóhem Fölényes, okos, ravasz alak. [Jid. chóchem ‘bölcs’.] Maga itt adja a hóchemet és tutira vesz engem (Kőváry: Zenebona 14).
hóhemkodik Nagyzol, fontoskodik.
hónaljkereskedő Kapu alatt, utcán titkon áruló, áruját a hóna alatt cipelő zugkereskedő, csaló.
hónaljüzlet Kapu alatti zugüzlet.
igazgató úr Kávéházban lebzselő munkanélküli. [Akinek nem volt címe, foglalkozása, rangja, azt a pincér egyéb híján így szólította.] Vendég a pincérhez: - Józsi, ezentúl ne hívjon igazgató úrnak, mert már van állásom, kineveztek adótisztnek.
kávéházi-konrád A háború mozzanatait fontoskodva, tudálékosan, bennfentesen, jólértesülve magyarázgató kávéházi mindentudó. [Conrad von Hötzendorf osztrák-magyar vezérkari főnök neve után.]
kávéházi-makszi Háborús árdrágító. [< maximálás.]
Kerstingerné Gyümölcsös kofa 1860 körül. [A Károly körút és Dob utca sarkán volt a Vademberhez címzett gyarmatárubolt, melynek tulajdonosa Kerstinger volt. Ez előtt a bolt előtt árult évtizedeken át egy kofa, akit a néphumor nevezett el Kerstingernének.]
kaszinóta Óbudai kaszinó tagja.
kisztihandpali Hajbókoló, hízelgő alak.
Kockás báró Podmaniczky Frigyes báró volt országgyűlési képviselő neve 1910 előtt. [Állandóan kockás szövetből készült ruhákban járt.]
leibfiákeres Állandó, megszokott bérkocsis.
lejmista Potyázó, kéregető személy. [Ném. leimen ‘lépre csal, becsap’.]
lóember 1. Újság sportrovatának munkatársa. 2. Kávéházban, borbélynál stb. lóversenytippeket adó személy.
lokálpatrióta tréf Mulatók, lokálok törzsvendége.
lómester, lótanár Lóverseny-szakértő.
lómondó Lóversenyen tippet adó személy, aki a nyertesektől borravaló-részesedést kunyerál.
loviszakértő Kávéházi lóversenyszakértő. [lovi ‘lóverseny’.]
lövöm a csikket Igényt tartok a cigarettavégre.
mandoletti Utcai nyalánkságot árusító olasz árus. [Ol. mandoletti ‘mandulácska’.]
mautner Hajléktalan, szabadban alvó ember. [Ld. a hotelmautner alatt.]
mester A mindent jobban tudók gúnyneve.
művészlink Finom modort erőltető kétes alak.
nehézpapnövendék tréf Nehezen kezelhető alak. [A jid. sverebóher magyarítása.]
nimand(r)ovics, nimolier, nimolista, nyimolista Pénztelen alak. [< nímand ‘senkiházi, jelentéktelen alak’.]
orbán Bolond, eszelős. [Egy Orbán nevű bolondról.]
pesti Fővárosi, minden hájjal megkent alak.
pillanatfölvétel(ező) Cigarettavég-szedő és -szedés a pesti utcán. [Fényképész műszóból, mert sietve hajolt le egy-egy cigarettavégért.]
Puellaklasszika Éjjeli mulatóhelyek egyik ismert alkalmazottja 1900 után. [Lat. puella classica ‘klasszikus leány’, mert az élő nyelveken kívül latinul és görögül is tudott.]
Róbert bácsi Az 1920-as években a forgalmasabb tereken magángyűjtésből ételt osztogató ismert figura, ki egyéb emberbaráti ténykedést is folytatott, természetesen a saját hasznára. Neve Feinsilber Róbert volt.
róbertbácsi konyhája Rossz vendéglő.
sarkangyal Utcasarkon álldogáló utcai nő. [< arkangyal.]
stimfliszedő Utcán cigarettavégeket gyűjtő. [Argó stimfli ‘cigarettavég’.]
stimflizik Cigarettavéget szed.
tigris 1. Hotelszolga. 2. A Kossuth Lajos utcai Nemzeti Casino inasa. [Csíkos ruhájáról.]
törzsfőnök Fővárosi kerületi politikus, városatya.
turfpoloska Lóversenyre járó személy. [Élősdi, ott akar keresni.]
turullovas Öngyilkosjelölt, aki a Ferenc József híd turul madarára mászik fel, hogy onnan öngyilkossági szándékkal leugorjék a Dunába.
2. Budapesti polgár
barnalábú, braunhakszler Az óbudai svábok gúnyneve. [Ném. braun ‘barna’ + ném. Hax’n ‘lábak’, mert barna lábszártekercset viseltek.]
gajszbürger Budai polgár gúnyneve. [Ném. Geiss ‘kecske’, az óbudai Kecskehegy régi neve + ném. Bürger ‘polgár’.]
gelbhakszler Az óbudai svábok gúnyneve a XVIII. században. [Ném. gelb ‘sárga’ + ném. Hax’n ‘láb’: sárgalábú, mert a mezei, kerti munkán az óbudai hegyek márgájától sárga lett a lábuk.]
hergelaufene Jövevény neve az óbudai svábok nyelvhasználatában. [Ném. her gelaufen ‘ideszalad’.]
spiszbürger Budai polgár gúnyneve. [ném. Spiessbürger ‘nyárspolgár’.]
stadtjágel Pesti városi polgár 1780 körül. [ném. Stadtjäger ‘városi vadász’, mert a városban járt-kelt, csörtetett.]
3. A budapesti csibész
alvilági jassz Gyilkosságra is kapható csibész.
angyalföldi (vagány) Fővárosi csibész, kéteshírű alak.
barlanglakó Lakásnélküli csavargó. [A városkörnyéki dombok barlangjaiban húzták meg magukat részben lakáshiány, részben a rendőrségi razziák miatt.]
csibészer, csibézer Fővárosi csibész.
csikágói Kültelki csibész.
csirkás(z), csirkész Csavargó, naplopó suhanc. Közismert dolog, hogy a német Handel-fangerszó a mindenkibe belekötő embert (...) jelentette. A „Handel”-ből „Hendl”, csirke lett, a kötekedőből csirkefogó, jassznyelven „csirkás”. (Vidor: Kalandozás... 92).
csőlakó, csővári Állástalan naplopó. [A közmű-építkezésekhez lerakott nagyméretű csövekben húzódott meg.]
donaujéger Így írja le Kiss József a Gellértalja Louisjait, akiknek - bécsi dialektus szerint - nálunk is Strizzi = strici a neve emberemlékezet óta. E csúnya fajtát 100-150 év előtt másképen hívták. A Gellértalja férfilakói voltak az u. n. Donaujägerek, akik a dunamenti kunyhójukból lesték az akkor szabályozatlan Duna árját s abból fát, szénát, gazdátlan csónakot, emberi hullát húzogattak ki. Ez a rapszodikus tevékenység volt a bevallott foglalkozásuk; ettől eltekintve a tabáni prostituáltakból éltek. (Siklóssy: A régi Budapest erkölcse II, 84). [Ném. Donau ‘Duna’ + Jäger ‘vadász’.]
drégejsi Drégely utcai csibész. [A ném. -ische képzős Drégelyische-ből.]
ferencvárosi (jassz), francstetler (jassz) 1. Kéteshírű. 2. Ferencvárosi csibész. [Ném. Franzstädtler ‘ua.’.]
hallersi Haller utcai csibész. [A ném. -ische képzős Hallerische-ből.]
hóhemfiú, hóhemgyerek Minden rosszban járatos, minden hájjal megkent gyerek. [hóhem ‘okos, ravasz’.]
hóhemipsze A pesti tolvajvilág ismerője, aki nem tolvaj, de azért nagyon ismeri a tolvajvilágot.
hóhemvagány Csibész. Stramm a mi dolgunk, hamburgi lányok, Nem lógnak utánunk hóhem vagányok (Bródy: A női szépség albuma 90).
járásbíró Csavargó, munkanélküli. [Jól bírja a járást, nincs más dolga, csavarog.]
járdakoptató Pesti utcai csavargó.
járdataposó 1. Pesti csavargó. 2. Utcai nő.
jassz Budapesti csirkefogó, csavargó. [? Lengyel jasz ‘előkelő, hatalmas, úr’.]
jasszalak, jasszgyerek, jasszfiú, jasszlegény Budapesti csibész.
jasszkáli Csibészleány. [Argó káli ‘lány’.]
jassznő Idősebb csibészlány. A Sándor-kávéház - Alacsony piszkos kis lebuj, a VI. kerületi jásszok, jássznők, Alfonzok és zsebtolvajok találkozóhelye (Detektiv: 2/51 (1920. december 22.): 10).
jasszos Csibészes, pesti csavargó modorú.
jasszoskodik Csibészesen viselkedik, henceg, kikezd valakivel.
kistéri Csibészgyerekek a Mikszáth Kálmán tér környékéről. [Régi neve Kis-tér volt.]
menő Csavargó.
micisapka Pesti jasszok apacs mintára viselt sapkája. [Ném. Mütze ‘sapka’.]
micisapkás Fővárosi kétes alak. [A micisapkát eredetileg a pesti jasszok viselték.]
molnárista Molnár utcai csibész. Akkoriban (1890 táján) a környéken három csapat létezett, akik egymás ellen háborút folytattak: 1. a Molnáristák (a Molnár-utcából és környékéről regrutálódott fiúk), 2. Vámházisták (a Vámház környékéről való csibészek)... 3. A Múzeumisták (a Múzeum és környékéről) (Horváth E. - Horváth M.: Írások Budapestről 65).
múzeumista A Nemzeti Múzeum környékén lakó csibészgyerek.
tripoliszi Angyalföld külső részéből való csibész.
vámházista Vámház téri csibész.
zrínyista, zrinyiszt Naplopó, dologkerülő. [Valószínűleg a mai Astoria helyén volt kétes hírű Zrínyi kávéház látogatóiról.]
3. Budapesti foglalkozások
bosnyák Utcai bazárárus 1918 előtt. [Piros fezes, bő bugyogós bosnyák volt.]
bőrfejű Budapesti tűzoltó. [Kemény bőrből készült csákójuk volt.]
bugacsek, bugó Csősz, őr. [< buger ‘paraszt’.]
buhvaldnéni A budapesti Duna-korzón és sétatereken elhelyezett nyilvános padok, székek használati díját beszedő asszony. [A székeken, padokon kis vastáblácska hirdette a gyártó és fenntartó céget: „Buchwald Sándor vasbútorgyáros (bejegyezve 1894 X 15)”. Eredetileg ez a cég állíttatta fel a székeket és a város csak később vette kezelésbe.]
citrompofozó, déligyümölcs-kereskedő Utcaseprő [A lócitrom-ról.]
cupi, cupringer(né) Cselédközvetítő. [Ném. Zubringer ‘ua.’.]
cupringeráj, cupringerlokál Cselédközvetítő üzlethelyiség.
digós Déligyümölcsöt, keleti nyalánkságokat árusító olasz. [digó ‘olasz’.]
doppelbeamter Két hivatalt viselő óbudai hajógyári tisztviselő. [Ném. doppel ‘kettős’ + ném Beamter ‘hivatalnok’. Az óbudai hajógyár és a volt koronauradalom tisztviselői voltak 1850 körül a kettős hivatalnokok.]
feketehuszár Fegyveres gyári őr (1953).
fügefaleveles Kávémérő nénike 1914 előtt [Célzása fügéből készült pótkávéra, amivel az olcsó kávémérők a kávét hígították.]
gázember tréf A Gázművek pénzbeszedője. [gáz ‘kellemetlenség, baj’ + gazember.]
gáztámadás tréf Pénzbeszedés gázfogyasztásért.
guberáló A szemétből válogató (az értékesíthető anyagokat foglalkozásszerűen gyűjti).
handlé Budapesti ószeres. [Ném. Handler ‘kereskedő’.]
házmejszi tréf Házfelügyelő. [Ném. Hausmeister ‘ua.’.]
helyesnéni tréf Nyilvános vécé felügyelője. [Szójáték az illemhely-ből].
josztmici Gépírónő. [1900 körül az első Budapestre került írógépek Yost gyártmányúak voltak + akkor gyakori női név volta Mici.]
kucséber Vendéglőket járó árus, aki számokra sorshúzást csinált, és a nyertes kapott valamilyen apróságot, déligyümölcsöt, cukorkát, esetleg olcsó babát, legyezőt stb. [Ném Gottscheer ‘házaló’.]
mandoletti Nyalánkságokat árusító olasz utcai árus. [Ol. mandoletti ‘mandulácska’].
milimári Pesti tejárus asszony. [Ném Milch ‘tej’ + ném. Mári (környékbeli sváb falvakból hordták a tejet, ahol gyakori név volt).]
nedgrassza Régi bosnyák törökmézes. [A bosnyák hibás ejtésében a négy krajcár torzult el.]
ószeress tréf Ószeres. [A budapesti házalók Ószeres! kiáltással jelentkeznek, s ezt tréf. úgy értelmezték, hogy Ó, szeress!]
ripkahuszár Fővárosi javadalmi őr. [Ripka Ferenc főpolgármestersége idején (1925-1932) szervezték meg a javadalmi őrséget és ekkor kaptak egyenruhát.]
tauszki Szállító munkás, tróger. [Tauszki Miksa bútorszállító cég egykori alkalmazottai után].
vörössipkás tréf Budapesti hordár [Vörös sipkája után + az 1848-as vörössipkás honvédek neve után].
(Zolnay Vilmos - Gedényi Mihály: A régi Budapest a fattyúnyelvben)
Literární věda:
PILINSZKY JÁNOS
(1921-1981)
Amikor a 25 éves Pilinszky János első verseskötete, a Trapéz és korlát 1946-ban megjelent, már mögötte voltak a legdöntőbb élmények, amelyek megalapozták egész életére szóló metafizikai és erkölcsi világképét, szorongásosságát, felelősségtudatát a világ bűneiben és részvétét mindenki szenvedései iránt. Ez a hozzáállás és a belőle következő költői témavilág ugyan a következő évtizedekben bővült, a költemények, s a hozzájuk kapcsolódó prózai és drámai műformák gazdagodtak - de végül is az 1981-ben 60 éves korában meghalt költő életműve ugyanannak a léleknek következetesen magát adó képe, viszonya önmagához és az örökkévalósághoz.
Az otthoni neveltetés és a nagy humanisztikus műveltséget adó Piarista Gimnázium megerősítette és következetes világnézetté formálta az eleve lelki alkaton alapuló katolikus mindenségélményt. Erre következett tudáskészletének gyarapodása az egyetemi években. Mint a humán értelmiség igen nagy része, ő is jogászként kezdi. Ez a fakultás első évének tanrendjével - a logikus gondolkozásra szoktató római joggal, és a szabályok történelmi útját nyomon követő jogtörténettel - igen jó előkészítője minden kultúrával és kultúrtörténettel foglalkozó tanulmánynak. Pilinszky is ilyen bevezetéssel lép át a bölcsészfakultásra, ahol magyar-olasz-művészettörténet szakon sajátítja el tudományos fokú ismereteit. Ez időtől fogva igen ritkán már megjelennek versei, előbb az Illyés Gyula szerkesztette Magyar Csillagban, majd az 1943-ban induló, az antifasiszta polgári humanizmus rövid életű folyóiratában, az Ezüstkorban, és a Thurzó Gábor irányításával egyértelműen katolikus antifasiszta Életben. Az ezekben megjelent összesen hat költemény már bekerült első verseskötetébe a háború után. Ezeknél korábbi próbálkozásait csak ujjgyakorlatoknak, előzményeknek tartotta, amelyeknek nincs helyük az érett megvalósításokban. 1944 májusában fejezte be az egyetemet, novemberben behívták katonának, és alakulatát hamarosan nyugatra vitték. Tulajdonképpen ott találkozott, bár csak szemtanúként, a háború borzalmaival: a lebombázott városok és falvak képeivel, a rémült és éhező emberekkel, a társadalmi fejetlenség kezdeteivel, de ami ezeknél is megrázóbb, lélekkavaróbb volt: a koncentrációs táborok hulláival és csontvázzá fagyott halálraszántjaival. Alapvetően részvétre beállított lelkiismeretében bűntudat és önvád alakult ki: vétlenül is úgy élte át a szörnyűséges bűnt, hogy akit nem sújtott, az maga is osztozik a felelősségben. Ez a bűntudat és bűnvállalás mindvégig jellemző lesz erkölcsi ítéleteire is, költészetére is. A Trapéz és korlát versei már egységes szellemmel mutatják be a hazatért költő arculatát. Az irodalom értői azonnal besorolták a figyelemre méltó újonnan jelentkező egyéniségek közé. Innét útja természetszerűleg vezetett az Újhold munkatársai közé. Ezek ugyan különböző jellegű és jelentőségű, javarészt fiatal írók és költők voltak, de összekötötte őket műveltségük, feltétlen humanizmusuk, a napi politikától való tartózkodásuk. Hamarosan rossz hírbe is kerültek a politikai hitvallást, pártosságot igénylő kritika értékelésében. Munkatársaik, ha hamarosan nem váltottak - legalább színre hangot, magukat zárták ki az irodalmi életből.
Dokumentumerejű bizonyítékok a dátumok: a Trapéz és korlát 1946-ban jelent meg. Következő kötete, a verses meséket tartalmazó Aranymadár csak 1957-ben, több mint tíz év után láthat napvilágot. És e hosszú idő alatt írt verseinek gyűjteménye, a Harmadnapon csak 1959-ben. 1948-ban még ösztöndíjjal néhány hónapot élhetett, nézelődhetett Olaszországban és Svájcban, de mire 1949-ben hazaérkezett, az ő és a hozzá hasonlók előtt a folyóiratok is bezárultak. Könyvkiadói korrektorként keresett annyit, amennyit ez a sanyarú munka hozhatott neki. Azután a nagy várakozás enyhületében, 1956-ban végre lektor lehetett a Magvető Kiadókitűnő szerkesztőgárdájában, majd 1957-től mindhaláláig az Új Ember című katolikus hetilap belső munkatársa volt, igen jó munkaerő a szerkesztőségi munkában, kritikusként és publicistaként is, az irodalmi rovat nélkülözhetetlen szakembereként is. A hátralévő több mint két évtized felgyorsította költői termelékenységét. A művészi egyéniség, a világkép és a mondanivaló semmit sem változott. Kitágult azonban a műfajok köre, elmélyült a szemlélet kifejtése. Szemléletesebbé vált az a sajátos egység, amely a lelkifurdalásos komorságot egybeötvözte a megváltás, az Istenben feltétlen bízás metafizikai optimizmusával. Pilinszky lírája ritka példa a pesszimizmusba nem torkolló szomorúságra, a haláltudatra, amelyben nincsen halálfélelem. Vallásossága azonban nem társadalmi önelhelyezés. Tulajdonképpen Szent Ágoston Istennel való bizalmas magánbeszélgetéseire emlékeztetnek Pilinszky vallomásai. Az olvasó néha úgy érzi, nem is őrá tartoznak, amit a költő lelkének mozzanatairól Istennek elmond. Isten válasza nyilván úgy fog eljutni a költő lelkéhez, hogy abból kirekeszti az olvasót, mint fölösleges külső hallgatózót.
A Harmadnapon egydallamú, de többszólamú lírája után kitágulnak a műfajok lehetőségei. Filmnovella, dráma jellegű oratórium, líra és filozófia közé sorolható kisebb-nagyobb prózai írások következnek. Eközben a versek formai jellege módosul. A viszonylag hosszú, néha egészen hosszú költemények helyett egyre gyakoribb az epigrammaszerű, egy-egy ötletet megfogalmazó rövid vers. Már az összegyűjtött költemények kötetében, a Nagyvárosi ikonokban is számos kis terjedelmű, nagyon csiszolt gondolatékkővel találkozunk 1970-ben, de azután 1972-ben a Szálkák szinte teljes egészében ilyesféléknek az áradata. Ha ezeknek az igen rövid költeményeknek csak a címeit számoljuk össze, e két év alatt (1970-1972) több verset írt, mint egész előtte és utána éveiben összesen. Holott a következő, a végső évtized is gazdagnak mondható. Korábban is írt verses meséket, de 1974-re egy egész kötet gyűlik össze belőlük A nap születése címen. Majd következnek a drámák. Alkata szerint nem drámaíró, a mozgalmas cselekmény és az ellentétes törekvések eleven párbeszédben megnyilvánuló összeütközése idegen lírai és elmélkedő alkatától. De a katharzis, a lélek megtisztító feszültsége, a tragikus bűn szembesülése a magát felelősnek felismerő emberrel - ez Pilinszky-téma. A már drámaszerű, oratórium formájú Requiem után még négy lírai-tragikus drámát ír. Ezek felettébb alkalmatlanok lennének színpadi bemutatásra, de olvasmánynak vagy jól előkészített oratóriumszerű előadásnak lélekmegragadók. Végkifejlet címmel jelentek meg 1974-ben (néhány vers kíséretében).
Ezután élete végső éveiben egymás után láttak napvilágot verses és olykor elmélkedő prózai kötetei. A hetvenes évek második felében már kifejezetten népszerű és széles körökben tisztelt költő volt. Sovány, örökké sápadt, éles arcélű tekintete, szájában vagy ujjai közt örök cigarettájával ismert kép volt az írói világban. És akik személyesen ismerték, szerették szelíd hangját, szomorkás mosolyát, okos mindentmegértését. Az önvád örökké benne élt, de másokat csak szeretni tudott. Halála óta néhány posztumusz könyve jelent meg: cikkek, tanulmányok, prózai elbeszélések, színművek is. Talán még újabb régiek is következnek. De az életmű együtt van: egy magas színvonalú, tiszta lélek összes művei.
(HEGEDÜS GÉZA: A MAGYAR IRODALOM ARCKÉPCSARNOKA)
Historie:
A fekete és a vörös
Ady politikai hitvallását fejti ki ebben a kis újságcikkben.
„...nemrégiben negyvenezer proletár mondta el Budapesten az esküszózatot, hogy addig harcolna, míg megtörik Magyarországon a papi uralmat, s kivívják a papi javak szekularizálását.
A polgári társadalom elég közömbösen nézi a fekete és vörös lobogó harcát. A klerikális veszedelmet szinte kisebbnek tartja a szociáldemokrata veszedelemnél. Csak az igazi liberálisok, szabadgondolkodók, a szabadkőművesek, az intelligensebb protestánsok, azok a zsidók, akik jól tudják, hogy a reakció először rájuk uszítja vérebeit – merik nyíltan vallani, hogy szimpátiájuk a fekete lobogó egyetlen kemény és harcias ellensége felé fordul. Nálunk különösen fáradt, lelkiismeretlen és vak a polgári társadalom. Íme a proletároknak kell a társadalom védelmére kelni, s megmenteni azt a fekete veszedelemtől. Törvényszerű jelenség ez. Franciaország szociáldemokrata segítséggel számol le a reakcióval. Németországban a szocializmus a liberálisok egyetlen reménysége, a cézárizmus s az ebből kikelt egyéb reakciós veszedelmekkel szemben. Mi mindig későn ébredünk, pedig a magyar talaj szinte oda van dobva, ki van készítve a reakció számára, s a papi hatalom sehol nem olyan nagy, mint itt.”
„Nem kell okvetlenül a vörös lobogóra esküdni annak, aki ebben a harcban a vörös lobogóval tart. Végre is a vörös lobogó a kialakuló belőle. Itt az igazabbaknak kell győzni, s az igazabb fog győzni!”
Ady már ebben a viszonylag korai cikkében egyértelmű magyarázatot ad arra, hogy liberális létére a feketével szemben miért választja a vöröset. Aki a nemzet elhivatott apostolának tekinti magát, még inkább az, aki csak történész, ne annak alapján ítéljen, amikor politikai álláspontját alakítja, vagy a múltat értékeli, hogy ki volt a bűntelenebb, hanem ki húzott jobban a fejlődés, a jövő irányába. Az elmúlt száz év során az szolgálta jobban a jövőt formáló erőket, aki, akár a meggyőződése ellenében is, a vörösök mellé állt. Ady sem a vörös lobogóra esküdött, hanem mellé állt és vállalta a szövetséges szerepét. Az ő mély magyarságtudata aligha fogadta el a marxista internacionalizmust, de annál inkább magáévá tette azt, hogy a múlt maradványainak legyőzésében kisebb veszély a marxista internacionalizmus, mint a fekete, azaz konzervatív, feudális és pápista. Jó ösztönnel megérezte, hogy kialakulóban van a marxizmus, a szocializmus történelemformáló hulláma, ennek hátán fel lehet számolni mindazt, amit ő joggal középkornak és Ázsiának tartott a magyar társadalomban. Mivel mindennél fontosabb a magyar társadalomban a magát túlélt múlt felszámolása, szövetkezni kell minden olyan erővel, ami ebben szerepet vállal. Márpedig a polgári liberalizmus, a szabadkőművesség, a zsidó polgárság nem lehet és nem is lesz elég erős ennek a feladatnak az elvégzéséhez, ezt csak egyetlen óriási nemzetközi hullám, a szocializmus lesz képes elsöpörni, vele kell tehát szövetkezni, hozzá kell alkalmazkodni, azt kell javítgatni.
Ady is joggal hihette, hogy az évszázados múltú, erős polgársággal rendelkező, gazdag és iskolázott lakosságú Nyugaton, ahol a középkor társadalmi maradványai, elsősorban a klérus hatalma, már nem jelentősek, a társadalom további fejlődése megoldható lesz a szocialista erőkkel való szoros szövetség nélkül, de nem Magyarországon. Ezt igazolta a történelem. Ahhoz, hogy a tőkés osztálytársadalom össznépivé alakulhasson át, hogy a dolgozók jogai érvényesüljenek, hogy általános legyen a választójog, csökkenjen a munkaidő, hogy az állam magára vállalja az oktatást és az egészségügyi ellátást, ahhoz eleinte még ott is nagyon keményen, a marxista szocialista eszmék erős politikai képviseletére volt szükség. Ott, ahol eleve gyenge volt a fekete, nem kellett olyan vörösnek lennie a vörösnek. De Magyarországon, ahol a katolikus klérus hatalma, a Vatikán befolyása olyan erős volt, mint talán csak Lengyelországban és Spanyolországban, ott a vörös zászló mellé kellett állnia mindenkinek, aki a társadalmi fejlődést hozzá akarta igazítani a Nyugaton már kialakult viszonyokhoz.
Ady politikai stratégiája alapján álltam és állok, amikor támogattam az egyházak földbirtokainak az elkobzását, sőt az egyházi iskolák következetes államosítását. Annak ellenére, hogy természetesnek tartom, hogy az egyházaknak lehessenek középiskolái, sőt egyetemei is, de még azok is szigorú állami ellenőrzés alatt legyenek. Ne lehessenek a politikai reakció fellegvárai. A magyar társadalmat 1945 után még nem éreztem arra érettnek, hogy az egyházi oktatást széles körben lehetővé tegye. Akkor még a néhány egyházi gimnáziumot is soknak tartottam, ma már a lényegesen több működését is megengedhetőnek tekintem. 1902-ben, vagy 1945-ben ezerszer erősebb és betegesen konzervatív volt a klérus, ezerszer fogékonyabb ennek a befolyására a kellő szinten nem iskolázott lakosság. Akkor, de még most is, én Mindszenty bíborost sokkal kártékonyabb politikai szereplőnek tekintettem, mint Rajk Lászlót, vagy később Kádár Jánost. A tőlem mindenben idegen nézeteket és gyakorlatot folytató Rákosit és bandáját gyűlöltem, de gyorsan múló fekélynek éreztem a nemzet testén, velük szemben mégsem álltam a Mindszenty vezette katolikus klérus oldalára. Antall Józseffel, vagy Orbán Viktorral jól tudtam volna érezni magam társaságban, de politikai szerepüket tekintve ma is közelebb állok ahhoz az ítélethez, hogy Kádár uralma alatt jó irányban alakult a magyar társadalom, a két utóbbi úr azonban visszafelé akarta tekerni a történelem kerekét. Szerencsére, ők már egy olyan magyar társadalomban kerültek a hatalom csúcsára, amelynek képtelenek sokat ártani. Kádár alatt olyan sok régi akadály leomlott, leépült az Ady által is szidott magyar társadalom konzervatív bástyáiból, hogy ma már nem közveszélyes az, aki a múltra, a klérusokra akar építeni.
Szerencsére az elmúlt száz évben nagyot változott a magyar társadalom. Ugyan anyagi, gazdasági tekintetben a nyugat-európai népekhez viszonyítva jóval szegényebbek vagyunk, mint Ady idejében, a társadalom sokkal alkalmasabb lett arra, hogy felzárkózzon. Mára a magyar társadalom szinte megszabadult a gazdasági és alkotmányos feudális koloncaitól, lényegesen modernebb, mint amilyen gazdag. Ady idejében, a tömeges szegénység viszonyai között is viszonylag gazdagabbak voltunk, mint amilyen korszerű volt a társadalmunk összetétele. Akkor a földesurak és papok országa voltunk, ma a nép maga intézheti a dolgát annak ellenére, hogy még a politikai kultúránk is sok tekintetben képtelen volt lépést tartani a társadalmi változásokkal. Ez a kisebbik baj. Számszerűsítve a száz év alatt bekövetkezett változást: akkor az átlagos életszínvonal csak fele volt a nyugat-európai népekének, ma negyede. Akkor a gazdasági lemaradásunk kicsi, de a társadalmi óriási volt. Most relatíve sokkal szegényebbek vagyunk, de a társadalmi lemaradásunk minimális.
Ady idejében, és lényegében egészen a rendszerváltásig a haladás ügye azt követelte meg, hogy ne legyünk finnyásak a baloldaliakkal való szövetségben. A társadalom korszerűsítése érdekében, még az alkalmazott módszerek tekintetében se legyünk elzárkózók. Szerencsére, ezen már túl vagyunk, a baloldal politikájával szemben lehetnek a stílusra és a módszerekre vonatkozó igényeink, de csak addig, amíg ez nem bontja fel a szövetségi viszonyt. Ady ezt még nem tehette meg. Száz éve még annyira feudális volt a magyar társadalom, hogy a konzervatív erőket, még ha angyalok voltak is, ellenségnek kellett tekinteni, a változásokat sürgető baloldallal akkor is szövetkezni kellett, ha erkölcsükkel és módszereikkel szemben joggal voltak ellenérzéseink.
Ennyit kell megérteni ahhoz, hogy Ady politikai orientációját megérthessük.
(Kopátsy Sándor: Az Orbán-jelenség)
Humor
A Columbia Egyetem filozófusa, Irwin Edman egyszer felkereste egy kollégáját annak otthonában. Hajnali két órakor Edman kollégája tüntetően ásítozni kezdett. Amikor
Edman nem értette meg a célzást, a férfi így szólt:
lrwin, nem akarlak kidobni, de holnap reggel kilenckor órám van.
Te jó ég! – felelte Irwin. – Azt hittem, te vagy az én házamban!
* **
A walesi költő, Dylan Thomas nem jelent meg barátja, Vernon Watkins londoni esküvőjén 1944 októberében, ahol ő lett volna a vőlegény tanúja. A szertartás után a postás egy borítékot kézbesített Watkinsnak Thomastól. Két levél volt benne. Az elsőben elnézést kért, amiért elfelejtette a templom nevét. A másikban elnézést kért, amiért elfelejtette feladni az első levelet.
* **
Történt egyszer, hogy Sir Thomas Beecham (1979-1961), a Londoni Filharmonikusok alapítója egy szálloda előcsarnokában összefutott egy előkelő hölggyel. Bár nem emlékezett a nevére, tudta, hogy ismeri valahonnan. Mikor beszédbe elegyedett vele, halványan felötlött benne, hogy a hölgynek van egy bátyja. Remélve, hogy így támpontot kaphat a nő személyazonosságához, megkérdezte, hogy van a bátyja, és hogy még mindig ugyanaz-e a munkája.
– Ó, remekül van – mondta Mária hercegnő VI. Györgyről –, és még mindig király.
* **
Mivel nem emlékezett a nevekre, Chuck Berry mindenkit Jacknek nevezett. Gábor Zsa-zsa, akit egyszer hasonlóan rossz memóriájáról kérdeztek, így felelt:
– Drágám, mint gondol, hogyan kezdődött a „drágámozás”?
* **
Egy este a német drámaíró és filozófus Gotthold Ephraim Lessing, mélyen elmerülve gondolataiban hazafelé tartott, amikor észrevette, hogy otthon felejtette a lakáskulcsát. Bekopogott a saját bejárati ajtaján, egy szolgálója nézett ki az ablakon, és – mivel a sötétben nem ismerte fel Lessinget – így szólt.
– A professzor nincs itthon.
Mire a köztudottan szórakozott Lessing így felelt.
– Ó, értem. Semmi baj – azzal sarkon fordult, és távozóban még visszaszólt:
– Mondja meg neki, hogy majd máskor felkeresem.
* **
Amikor George Metaxas tábornok, Görögország diktátora az 1930-as években meglátogatta légi bázisát, meghívták egy repülésre a hidroplánnal. Metaxas örömmel vitte el a repülőgépet egy körre. Ám amikor a bázis parancsnoka, aki elkísérte a tábornokot, észrevette, hogy Metaxas a kifutópályán készül leszállni, diplomatikusan javasolta, hogy talán jobb lenne a vízen landolni, mivel egy hidroplánban ülnek. Metaxas elnézést kért a szórakozottságáért, és biztonságosan letett a gépet. Amikor felállt a pilótaülésből, megköszönte a parancsnok segítségét, kinyitotta az ajtót… és egyenesen a tengerbe lépett.
* **
Elizabeth Morrow költő és tanító, Dwight Morrow szenátor felesége egy nap teára hívta a nagy hatalmú bankárt, J.P Morgant. Mogannek gigantikus méretű volt az orra, s ez csaknem olyan híressé tette, mint a vagyona. Mrs. Morrow gondosan kioktatta a lányait, hogy ne tegyenek megjegyzést a kérdéses testrészre, még ha furcsának tűnik is nekik. Különösen Anne lányának megjegyzéseitől tartott. Anne, aki később neves író lett. és hozzáment Charles Lindberghez, közismert volt arról, hogy nem tett féket a nyelvére. Anne nem tudta levenni a szemét Morgan orráról, de őt és a többi lányt gyorsan bemutatták Morgannek, azután kiterelték őket a szobából, még mielőtt butaságot csinálhattak volna. Csak ezután enyhült Elizabeth Morrow feszültsége.
– Tehát Mr. Morgan – kérdezte rangos vendégét –, tejszínt vagy citromot kér az orrába?
* **
Amikor a legendásan szórakozott magyar matematikus, Erdős Pál egy konferencián összetalálkozott egy barátjával, megkérdezte tőle, hogy honnan érkezett.
– Vancouverből – hangzott a válasz.
– Ó, akkor biztosan jól ismeri kedves barátomat, Eliot Mendelsont – mondta Erdős.
Kollégája furcsálló pillantást vetett rá.
– Én vagyok az a barátod: Eliot Mendelson!
(Tom… ööö… Friedman: A szenilitás 1000 felejthetetlen pillanata )
A JÓ TANULÓ FELEL
A jó tanuló az első padban ül, ahol hárman ülnek: ő a középen, a jó tanuló, Steinmann. Az ő neve nem tisztán egy ember jelzésére szolgál; - szimbólum ez a név, ahány fiú az Osztályban, annyi apa ismeri otthon ezt a nevet. "A Steinmann miért tudja megtanulni?" - kérdezi otthon harminckét apa harminckét fiútól. "Kérd meg Steinmannt, hogy magyarázza meg", mondja az apa, és a fiú valóban megkéri a Steinmannt. A Steinmann mindent tud előre, még mielőtt megmagyarázták volna. Matematikai lapokba dolgozik, és titokzatos szavakat tud, amiket csak az egyetemen tanítanak. Vannak dolgok, amiket mi is tudunk, de ahogy Steinmann tudja, az a biztos, az az egyedüli helyes, az az Abszolút.
Steinmann felel.
Ez különleges, ünnepélyes pillanat. A tanár sokáig nézte a noteszt; halálos feszültség remeg az Osztály felett. Mikor később a francia rémuralom történetét olvastam, mikor a Bicêtre foglyai közül előszólítják a halálraítélteket: mindig így tudtam csak elképzelni. Az agyak utolsó, véres erőfeszítésben kapkodnak lélegzet után - még van két másodperc, azalatt mindenki villámgyorsan elmondja magában a mértani haladvány tételeit. Tanár úr, én készültem, mondja az ember magában. Tanár úr, fiam tegnap gyöngélkedett. Az egyik lehajol a füzete fölé, mint a strucc, hogy ne lássák. A másik merőben szembenéz a tanárral, szuggerálja. A harmadik, idegember, egészen elernyed, és behunyja a szemét: hulljon le fejére a bárd. Eglmayer, az utolsó padban egészen elbújik Deckmann háta mögé, ő nincs is itt, köszöni szépen, nem tud semmiről, őt írják be a hiányzók közé, töröljék ki az élők sorából, őt felejtsék el, béke poraira, ő nem akar részt venni a közélet küzdelmeiben.
A tanár kettőt lapoz, a K betűnél lehet - Altmann, aki az év elején Katonára magyarosította a nevét, e percben mélyen megbánta ezt az elhamarkodott lépést. - De aztán nagyot lélegzik: egyszerre megállnak, és a tanár becsukja a noteszt.
- Steinmann! - mondja egészen halkan és kivételesen.
Nehéz, felszabadult sóhaj. Kivételes, ünnepélyes hangulat. Steinmann gyorsan feláll - a mellette ülő kiugrik a padból, szerényen és udvariasan áll, míg a jó tanuló kimászik a padból: mint egy testőr, néma és mellékes dekoratív szereplője egy nagy eseménynek.
Maga a tanár is ünnepélyes. Oldalt ül le a székre, és összetett ujjakkal gondolkodik. A jó tanuló a táblához megy, és kezébe veszi a krétát. A tanár gondolkodik. A jó tanuló erre felkapja a spongyát, és sebesen törülni kezdi a táblát: ebben végtelen előkelőség és önérzet van, ezzel azt akarja jelezni, hogy ő ráér, hogy neki nem kell most törni a fejét, ő nem fél, ő mindig készen van, ő addig is, míg a felelés kezdődik, valami hasznosat akar csinálni a társadalomnak, ő ráér gondolni a köztisztaságra és az emberiség békés fejlődésére, és letörüli a táblát.
- Hát - mondja a tanár, és gondolkodva húzza a szót -, majd valami érdekes példát veszünk...
A jó tanuló udvariasan és végtelen megértéssel köhög. Természetesen, valami érdekes példát, az érdekes helyzetnek megfelelőt. Most úgy néz a tanárra, komolyan és melegen, mint egy szép grófnő, akinek egy gróf megkérte a kezét, és mielőtt válaszolna, megértéssel és rokonszenvvel mélyen a gróf szemébe néz, jól tudva, hogy e tekintet elbűvöli a grófot, s a gróf remegő boldogsággal sejti, hogy a válasz kedvező lesz.
- Vegyünk egy kúpot... - mondja a gróf.
- Egy kúpot - mondja Steinmann, a grófnő. De már ezt is úgy tudja mondani, ez a Steinmann, annyi megértéssel, olyan okosan: csak ő tudja, mennyire kúp az, amit veszünk. Én, Steinmann, a legjobb tanuló az egész osztályban, veszek egy kúpot, mivel engem, mint az erre legalkalmasabbat, megbízott a társadalom. Még nem tudom, miért vettem a kúpot, de nyugodtak lehettek mindannyian, bármi történjék ezzel a kúppal, én is ott leszek a helyemen, és megbirkózom vele.
- Különben - mondj a tanár hirtelen -, vegyünk inkább egy csonka gúlát.
- Csonka gúla - ismétli a jó tanuló, ha lehet még értelmesebben. Ő a csonka gúlával éppen olyan határozott, barátságos, bár fölényes viszonyban van, mint a kúppal. Mi neki egy csonka gúla? Ő nagyon jól tudja, őt nem lehet félrevezetni, a csonka gúla is csak olyan gúla, mint más, normális gúla, egyszerű gúla, amilyent egy Eglmayer is el tud képzelni - csak le van vágva belőle egy másik gúla.
A felelés rövid ideig tart. Félszavakban beszélnek egymással, értik egymást, lassanként intim dialógus alakul ki a tanár és a jó tanuló közt: mi már nem is értjük, ez az ő kettejük dolga, két rokon lélek, mely itt előttünk egyesül, a differenciálegyenletnek éteri légkörében. Egy mondat közepén eszmél rá a tanár, hogy miért is beszélgetnek ők, hogy ez felelés, az előmenetel megítélése. A jó tanulónak be se kell fejezni ezt a mondatot. Minek befejezni? Maradt-e szemernyi kétség afelől, hogy be tudja fejezni?
A jó tanuló szerényen és illedelmesen ül le. A következő percben már roppant érdeklődéssel figyeli a következő felelő szánalmas dadogását: egy szónál gúnyosan és diszkréten elmosolyodik, és a tanár tekintetét keresi lopva, hogy még egyszer összenézzen vele, és a tanár lássa, hogy ő, bár nem szól, arcizma se rándul: e gúnyos mosolyban jelezni óhajtja, mennyire tisztában van vele, milyen marhaságot mondott a felelő, és hogy mit kellett volna felelnie.
A ROSSZ TANULÓ FELEL
Nem, mára nem lehetett számítani, igazán. Hiszen számított rá, persze hogy számított, sőt múlt éjjel álmodott is ilyesfélét: de álmában magyarból hívták ki, igaz, hogy úgy volt, mintha a magyart is a Frőhlich tanítaná. Álmában elintézte az egész kérdést, a párhuzamos vonalakról felelt, egyfelesre.
Mikor kimondják a nevét, nem hisz a füleinek, körülnéz: hátha csoda történik, hátha csak agyrém, nyomasztó lidércnyomás volt, hogy ez az ő neve, és most felébred ebből az álomból. Aztán egy csomó füzetet felkap a padról. Míg végigmegy a kis utcán, a padsorok közt, ezt gondolja: "Ápluszbészerámínuszbé egyenlő ánégyzetmínuszbénégyzet." Ezt fogja kérdezni. Biztosan ezt fogja kérdezni. "Ha nem ezt kérdezi, átmegyek különbözeti vizsgával a polgáriba, és katonai pályára lépek."
Közben megbotlik, és elejti a füzeteket. Míg a földön szedeget, háta mögött felzúg az obligát nevetés, amit ezúttal senki se tilt be: a rossz tanuló törvényen kívül áll, rajta lehet nevetni.
A tanár leül, és maga elé teszi a noteszt. Ránéz. A rossz tanuló görcsösen mondogatja magában: "ápluszbészer..." veszi a krétát. A tanár ránéz.
- Készült? - mondja a tanár.
- Készültem.
Ó igen, hogyne készült volna. A halálraítélt is elkészül: felveszi az utolsó kenetet, és lenyíratja a haját.
- Hát akkor írja.
A rossz tanuló a tábla felé fordul.
- bénégyzetmínuszpluszmínusznégyzetgyökbémínusznégyácészerkétá.
És a rossz tanuló engedelmesen írni kezdi és mondja utána a számokat. Írja, írja, mint Ágnes asszony, tudja, miről van szó, látja a tételt "éppen úgy, mint akkor éjjel", mikor elaludt mellette, és fogalma se volt róla, mit jelent az egész. Igen, ez az, homályosan sejti, valami másodfokú egyenlet - de hogy mi lesz ebből.
Szép lassan és kaligrafikusan ír. A négyesnek a szárát vastagítja - a vonalból, ami törtet jelent, gondosan letörül egy darabot, ehhez külön elmegy az ablakig a spongyáért. Időt nyer ezzel. Hátha csöngetnek addig. Vagy valami lesz. Úgyse sokáig szerepel ő itten a dobogón. Ezt még felírja, az egyenlőségjelet is szép lassan felrakja - igen, ezt még úgy csinálja, mint más, felsőbb lények, mint egy jó tanuló. Felírja még "á2". A katonaiskolában nagyon korán kell felkelni, villan át az agyán, hirtelen. De aztán hadnagy lesz az ember. Esetleg kimegy Fiuméba.
Közben szép lassan ír - még mindig nem írta le. Hozzá nem értő ember, aki ezt a jelenetet figyeli, azt hiszi, valami jó tanuló felel. De a szakértő tudja már, mit jelent az, mikor valaki ilyen határtalan gonddal rajzolja a kettes farkincáját. Halálos csend körös-körül. A tanár nem mozdul. Most beszélni kell.
- A másodfokú egyenlet... - kezdi értelmesen és összehúzott szemmel, és mélységes figyelemmel nézi a táblát.
- A másodfokú egyenlet... - ismétli olyan ember modorában, aki nem azért ismétli a szót, mintha nem tudná, mit akar mondani, hanem inkább azért, mert rengeteg mondanivalója közül a leghelyesebbet, a legfrappánsabbat, a legtökéletesebbet válogatja és mérlegeli.
De a tanár, ó, a tanár már tudja, mit jelent ez.
- Készült? - mondja keményen és szárazon.
- Tanár úr kérem, én készültem.
Ezt bezzeg villámgyorsan mondja: véres dac, lázadó kétségbeesés remeg a hangjában.
Tanár (széles gesztussal): - Hát akkor halljuk.
A rossz tanuló nagy lélegzetet vesz.
- A másodfokú egyenlet az elsőfokú egyenletből származik oly módon, hogy az egész egyenletet megszorozzuk...
És most beszél. Valamit beszél. A második mondatnál arra számított, hogy félbeszakítják - lopva néz a tanár felé. De az mozdulatlan arccal néz, se azt nem mondja, hogy jó, se azt, hogy rossz. Nem szól. Pedig a rossz tanuló nagyon jól tudja, hogy nem lehet az jó, amit ő beszél. Hát akkor miért nem szól a tanár? Ez rettenetes. A hangja reszketni kezd. Egyszerre látja, hogy a tanár felemeli a noteszt. Erre elsápad, és szédítő gyorsasággal kezdi:
- A másodfokú egyenlet úgy származik az elsőből, hogy végig... Tanár úr kérem, én készültem.
- Polgár Ernő - mondja hangosan a tanár.
Mi ez?
Már egy másikat hívtak ki? Ővele végeztek? Mi ez? Álmodik?
- A másodfokú egyenlet... - kezdi újra, fenyegetően.
Polgár Ernő fürgén kijön, és a tábla másik végén már veszi a másik krétát.
- A másodfokú... Tanár úr kérem, én készültem.
Senki sem felel. És most ott áll, egyedül a tömegben, mint egy szigeten. De még nem megy helyre. Neki nem mondták, hogy menjen helyre - odvas és züllött, kitaszított szívvel áll ott -, neki nem mondták, nem mondták. Ő még felel. Most végigmenjen, újra, a padsorok közt? Nem, inkább áll, hülyén: keze dadogva babrál a táblán, a félbemaradt egyenlet roncsai közt, mint a lezuhant pilóta, a motor megpattant hengerei fölött. A másik fiú közben már felel is. Valami párhuzamos vonalakról beszél - ez is olyan idegen és furcsa... mint minden... amivel itt évek óta foglalkoznak körülötte... foglalkoznak vidáman és ruganyosan és hangosan... és amiből ő soha nem fogott fel semmit... néhány mondatot jegyzett meg eddig, s azokon úszott...
És így áll most, még áll, reménykedik, udvariasan figyeli, amit a másik beszél... néha helyeslően bólint, legalább ezzel jelzi, hogy ő készült, ő tud... néha bátortalanul meg is szólal, abban az illúzióban ringatja magát, hogy őt kérdezték, de csak halkan, hogy ne küldjék helyre... aztán szerényen elhallgat és figyel... előrehajol, részt vesz a felelésben, odaadja a krétát, buzgólkodik a felelő körül, még súg is neki, hangosan, nem azért, hogy segítsen, de hogy a tanár lássa, hogy ő súg, tehát ő tud... Egyszóval: nem adja meg magát.
Egyszer aztán minden ereje elhagyja, elhallgat, és még egyszer a katonaiskolára gondol. Elboruló elméjében, mint távoli szavak, verődnek vissza a zajok... a kréta ropogása... elfolynak az arcok, és egy pillanatra világosan látja a végtelent, amelyről e percben jelentette ki a felelő, hogy ott a párhuzamos vonalak találkoznak. Látja a végtelent... nagy, kék valami... oldalt egy kis házikó is van, amire fölül fel van írva: "Bejárat a negyedik végtelenbe." A házban fogasok vannak, ahol a párhuzamos vonalak leteszik a kalapjukat, aztán átmennek a szobába, leülnek a padba, és örömmel üdvözlik egymást... a párhuzamos vonalak, igen... a végtelen, a megértés, a jóság és emberszeretet osztályában, ahová ő soha eljutni nem fog... ama "felsőbb osztály", melybe "elégtelen eredmény miatt fel nem léphet" soha.
Karinthy Frigyes: Tanár úr kérem
|
